Az első világháborút lezáró igazságtalan versailles-i békediktátumok kezdettől fogva magukban hordozták a következő világháború csíráit. Sokmillió ember került idegen fennhatóság alá, a határok meghúzásánál az etnikai viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyták, soha nem létezett államközösségeket tákoltak össze. Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt néhány esetben még tetézték is azt. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép- valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket, vagy más módon éltek önrendelkezési jogukkal. Úgy tűnik, a világ lassan mégis csak tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbektől eltekintve, már csak a magyar kérdés nincs megoldva.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezer éves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Minden harmadik magyar idegen fennhatóság alá került saját szülőföldjén. Több mint egymillió magyar az új határ mentén, egy tömbben élve vált idegen ország lakosává. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt 88 évben következetesen csak békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg az igazságtalanságot orvosolni. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosításával. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Látva más nemzetek sikereit, ahol többnyire erőszakos eszközöket alkalmaztak, e törekvések kényszerű nemzetközi támogatását, fordulóponthoz érkezhet a kárpát-medencei magyarság. Ha nem változnak a külső körülmények, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázatot jelent Európa számára. Van azonban egy harmadik megoldás is: egységes magyar akarattal és európai együttműködéssel teljes körű autonómiát biztosítani a kárpát-medencei őshonos nemzeti kisebbségeknek.

A történelem viharai, külső és belső okok, sokszor sodornak egy népet, egy nemzetet kritikus helyzetbe. Ilyen esetekben szükség van az adott közösségen belül olyan erőkre, kisebb-nagyobb csoportokra, amelyek irányt mutatnak, erőt és hitet adnak a tömegeknek a nehézségek áthidalására, a csapások kivédésére. Az ilyen csoportok többnyire magasabban képzettek az átlagnál, és nem elsősorban hazaszeretetük mértéke, hanem felkészültségük teszi alkalmassá a őket a vezető szerepre, haza- és nemzetmentő szolgálatra. A magyar történelem általunk ismert 1100 esztendejében mindig voltak ilyen csoportok, ennek köszönhetjük, hogy „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. A XVII. század közepétől a XIX. század közepéig a kis- és középnemesség számottevő része, valamint néhány arisztokrata család töltötte be ezt a szerepet. Hozzájuk csatlakoztak a XIX. század második és a XX. század első felében a polgárság valamint az értelmiség legkiválóbbjai. 1945 után a nemesség és a polgárság gyakorlatilag megszűnt Magyarországon, az értelmiség maradt a nemzet lelkiismerete és iránytűje. Bár a kommunisták kemény, majd puha diktatúrája szörnyű pusztítást végzett soraikban, mégis előkészítői és irányítói voltak az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak, valamint az 1990-es rendszerváltozásnak.

A nemzet számára kritikus időszakok nem feltétlenül kapcsolódnak erőszakos cselekményekhez, háborúkhoz, forradalmakhoz. Békeidőben, látszólagos nyugalmi helyzetben is kritikussá válhat egy nemzet sorsa. Ilyen állapotban van ma a kárpát-medencei magyar nemzet. (Ha egyáltalán lehet magyar nemzetről beszélni 2004. december 5. után? De tételezzük fel, hogy lehet.) 87 éve széttagoltan él különböző országokban, más politikai, kulturális és gazdasági környezetben, több mint fél évszázada semmiféle esélyt nem kapott az újra egyesítéshez. A nemzet határokon átívelő újra egyesítésének az ezredfordulón elindított kísérlete a 2002. évi választások után hajótörést szenvedett. A trianoni határokon belül élőknek csupán egy negyede rendelkezik egészséges nemzeti tudattal a kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulsága alapján. A magyar népesség fogyása a határokon belül és kívül egyaránt kritikus mérteket öltött. Mindezek tetejébe, a „maradék országban” a 2006. évi választások után parlamentáris diktatúra alakult ki. Az 1990-ben létrehozott parlamentáris demokrácia parlamentáris diktatúrává torzult. A négy évre megválasztott parlamenti többség ugyanis kénye-kedve szerint cselekszik. Becsap ország-világot, elszámolatlanul kezeli a milliárdokat, szétveri az  egészségügyet és az oktatást, kiárusítja az országot és az általa okozott pénzügyi válság terheit a lakosságra hárítja át. Nincs civil kontroll, nincs „felső ház”, vagyis kétkamarás országgyűlés, a köztársasági elnöknek nincsenek alkotmányos eszközei az erkölcsi és politikai válság felszámolására.