Valamikor 1989-ben, az MDF elnökségi ülés szünetében megütötte a fülemet egy mondat két elnökségi tag közötti beszélgetésből: „Olyan rendes ember ez az X.Y., pedig katolikus …” Nyílván élcelődésnek szánták ezt a kitételt, de megdöbbentett, hogy a vallási megosztottság még a XX. század végén is él a fejekben, számon tartják. Politikusi pályámon később is többször találkoztam ezzel a felfogással, bár szinte mindig tréfálkozás formájában. Azonban a tréfának szánt mondat mögött sokszor éreztem valódi megkülönböztetést.
Gyerekkoromban többször hallottam Édesapámtól, mennyi kárt okozott történelmünk során a vallási megosztottság. „Maradtunk volna valamennyien római katolikusok, vagy váltunk volna mindannyian protestánsokká, akkor nagyobb sikerrel vehettük volna fel a harcot a törökkel és a Habsburgokkal.” Mi római katolikusok vagyunk, de gyerekkoromból nem emlékszem semmiféle előítéletre református és evangélikus testvéreinkkel szemben. Erdélyi útjaim során, a nyolcvanas években pedig nagyon megszerettem Kalotaszegen a református gyülekezeteket. 1989-ben már ökumenikusan gondolkodó keresztény/keresztyén voltam.
Évezredes történelmünk során a megosztottság számos formája, válfaja gyengítette sorainkat. A vallásháborúk hozzánk is begyűrűztek, maradandó károkat okozva. A XV. században a husziták vonták el a magyar királyok figyelmét a török veszedelemtől, ha nincs Hunyadi János, száz évvel korábban lett volna „Mohács”. A XVI. században a magyar uralkodó elit folytatta több évszázados viszálykodását a hatalomért és a gazdagságért, továbbra sem törődött igazán az oszmán hódító törekvésekkel. Az ország három részre szakadásával és a reformáció megjelenésével a hatalmi harc  sok szempontból ideológiai álarc mögé bújt. Az újszerű megosztottság tovább gyengítette a török és Habsburg birodalom közé szorított nemzetet. Ebben nem a régi és az új egyházak voltak ludasak, hanem a királyok, fejedelmek, uralkodók, főurak. Ebben a zavaros időben számos esetben uralkodói vagy főúri kényszer hatására tértek át tömegek egyik hitről a másikra, majd újból vissza az előzőre. Miután kialakult a Kárpát-medencében a keresztény-keresztyén megosztottság, Habsburg uralkodóink, tisztelet a kivételnek, rendre kihasználták ezt a körülményt. A borzalmas XX. század aztán országhatárokkal is szétszabdalta a magyar nemzetet. A század második felében Magyarországon a kommunisták is kijátszották a keresztény/keresztyén felekezeteket egymás ellen, sokszor zavart okozva ezzel a hívők körében is. Sokkal jobban jártak a XIX. és a XX. században hozzánk hasonló mostoha sorsú lengyelek, akik egységes keresztény egyházuk révén jobban átvészelték balsorsukat. A vallási megosztottságot most már nálunk is végkép fel kell számolni.
Az elmúlt negyedszázadban egyre jobban megerősödött az ökumenikus gondolkodás és gyakorlat a magyarországi történelmi keresztény egyházakban. Van valami felemelő, magasztos abban, ha egyszerre hirdet igét katolikus, református és evangélikus lelkész. Ezáltal többek és jobbak vagyunk. Jó úton haladunk, csak gyorsítani kell lépéseinket. Nehogy úgy járjunk megint, mint Jézus Pilátus előtt. Karinthy Frigyes közel egy évszázaddal ezelőtt mesterien rámutatott a tömeglélektan rejtelmeire Barabbás című novellájában. Amíg az individuumok, az egyes emberek, lélekben külön utakon járnak, a tömeg csak ritkán ad helyes választ a kihívásokra. Ezt írja Karinthy világirodalmi értékű rövid írásában: „Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és így szólt: - Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik. És akkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: ’Barabbást!’ És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ’A názáretit!’”
„Európában az ateisták is keresztények” – mondta egyszer Antall József. Ha Jézus egy nyelvet beszélő hívei a Kárpát-medencében lélekben egyesülnek, akkor a kételkedők is velük tartanak. Ez esetben mindig helyes választ fogunk adni a mindenkori Pilátusoknak.
Budapest, 2013. október 23.

                                                                      Csóti György
Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. november 4-én