Alföldit nem zavarja, hogy az államalapító által létrehozott
birodalom ötszáz évig Európa maghatározó hatalma volt

Szörényi Levente és Bródy János 1983. augusztus 20-án, a városligeti királydombon bemutatott történelmi rockoperája elementáris erővel robbant be a magyar kulturális életbe. Felrázta a kádári gulyáskommunizmusban elfásult társadalmat, kiengedte a szellemet a palackból, megnyitotta a rendszerváltáshoz vezető utat. A színpadi produkciókat film követte, az emberek rájöttek, lehet gondolkodni és beszélni (!) szabadságról, magyarságról, alapvető emberi értékekről. Zseniális alkotás, kitűnő zenével, tartalmas gondolatokkal, magyar sorskérdések és általános emberi problémák felvetésével. Egyszerre tartalmaz mély filozofikus gondolatokat, humoros, könnyed fordulatokat, bemutatja a magyarság ezer éves történelmi vívódásait. Harminc éve folyamatosan játszzák, minden generációt megszólít. Kilenc éves unokám három éves kora óta énekli dalait, végig üli az előadást. Az István, a király mára örök értékű, klasszikus nemzeti rockoperává vált.
Tíz évvel ezelőtt, a huszadik évfordulón, én is igyekeztem hozzájárulni e remekmű sikersorozatához. Zágrábi nagykövetként három évig harcoltam anyagi forrásokért, hogy bemutathassuk Horvátországban is az István, a királyt. Végül 2003. június 28-án a kétezer éves pulai arénában háromezer néző előtt, közöttük a horvát köztársasági elnök és a teljes zágrábi diplomáciai kar, bemutattuk az ezer éves magyar történetet. Átütő sikert aratott a darab. Elkötelezett híve vagyok nemzeti rockoperánknak, a szerzőpárnak, a teljes Szörényi családnak. Mindezek indokolják, hogy megszólaljak a harmincéves jubileumi előadás után. Úgy érzem, ez kötelességem is.
Nyitott gondolkodású, előítéletektől mentes embernek tartom magam. Politikai kategóriákban gondolkodva, lelkem nemzeti liberális, szívem nép-nemzeti. Amikor meghallottam, hogy Alföldi Róbert rendezi a jubileumi előadást, semmiféle fenntartás nem volt bennem. Tehetséges rendező, kreatív gondolkodású, különleges megoldásokra képes. Kíváncsi várakozás volt bennem. Augusztus 30-ra kaptam jegyet. A szegedi előadások után azonban olyan botrányhangulat alakult ki, elítélő kritikadömping látott napvilágot, hogy bevallom, előítéletekkel terhelten mentem el a Papp László Sportarénába. Az első felvonás után a szünetben azt mondtam a szerzőknek és a producernek, kellemesen csalódtam, bár sok minden nem tetszik, nem az én ízlésem szerint való, de botrányra nincs ok. A darab látványos, mozgalmas, a színészek elég jól énekelnek az előzetes hírekhez képest. Az előadás végén azonban már mindent másként láttam. Amikor a „koronázás” végén Asztrik püspök a magasba emelt pódiumról villámló szemekkel Istvánra üvöltötte rekedt hangon az áment, és a börtönként, vagy ketrecként a koronába zárt magyarok menekülésre vágyakozva felugráltak a korona belső rácsos falára, majd beletörődve sorsukba, elcsüggedve, érzelmek nélkül, fásultan elénekelték a himnuszt, magamba roskadtam.
Ismereteim szerint a szerzők arra inspirálták a rendezőt, hogy az előadás a mának szóljon, a sorskérdéseket, problémákat helyezzék a mai társadalmi összefüggésekbe. Ez rendjén is van. A rendező azonban messze túllőtt ezen a célon, drasztikusan, elfogadhatatlan brutalitással mutatta be azokat a dilemmákat és visszásságokat, amelyeket a szerzők harminc éve megfogalmaztak, és amelyeket eddig kivétel nélkül minden előadás felmutatott megfelelő formában.Milyen is volt tehát az István, a király augusztus 30-i jubileumi előadása, és milyen üzeneteket fogalmazott meg? Jól megrendezett, látványos, mozgalmas előadás volt. Látható, hogy profi a rendező, tele kreatív ötletekkel. Nem osztom azokat a kritikákat, mi szerint unalmas lett volna. A nézőt lekötik a jelenetek, együtt él a darabbal. A dalokat többnyire jól énekelték, ahhoz képest, hogy a szereplők színészek voltak.
Az első üzenet a drasztikusan kemény keresztény-, illetve egyházellenesség. Maradjunk a kisebb rossznál, az egyházellenességnél. Ha ez az előadás a mának szól, akkor kinek címezte ezt Alföldi? Ferenc pápának, vagy a mai magyar történelmi egyházaknak? Az eredeti darabban benne van az egyházak kritikája, a középkori, István korabeli egyházé, de nem vonta kétségbe a kereszténység eredeti jó szándékát, nemes küldetését. Az elmúlt 1500 évben az egyházak elkövettek számos hibát és bűnt, az inkvizíciótól a vallásháborúkig, de ma nem csak hirdetik a szeretetet és a békét, hanem gyakorolják is azt. Asztrik püspök uralja az egész előadást. Gestapo főnökként jelenik meg a legelején, és úgy köszön el a nézőtől. Végtelenül ellenszenves, kegyetlen, érzelmek nélkül uralkodó diktátor. Istvánt csak utasítja és lenézi. Egyetlen egyszer sem hagyja el száját egy lágyabb, vagy emelkedettebb mondat. Pedig térítéskor, kereszteléskor, temetéskor, koronázáskor ez illene. Akkor is, ha másként gondolkodik. Egy pap nem lehet ilyen, ez történelmietlen beállítás. A vörösen izzó keresztek fegyverré válnak, velük verik, ölik, döngölik földbe a magyarokat a csuklyás szerzetesek.
A második üzenet: a magyarok primitívek, tehetségtelenek, aljasok és nevetséges bohócok. Koppány népe négykézláb állva a földről eszik, mint az állatok. A táltos gusztustalan, véres pofájú, nevetségesen ugráló, drogos alak. Emberei, a dobosok, kopasz fejű, véres arcú figurák. A magyarok, István népe, Koppány emberei egyaránt, tehetetlen csorda, akiket fekete ruhás gárdisták, vagy vörös kereszttel fenyegető papok lökdösnek jobbra-balra. Ellenállás nincs, csak menekülés, földre zuhanás, megadás. Tehetetlen, mindenre alkalmatlan tömeg. A magyarok aljasak: ezt már csak finoman üzeni a rendező, nem mindenki veszi észre. Sur, Solt és Bese, a három aljas  főúr „reprezentálja” a magyar elitet: csak ők viselnek bocskait, vagy ahhoz hasonló zsinóros kabátot és mellényt, senki más. Ők az elmúlt század(ok) levitézlett „magyarkodói”.  A magyarok nevetséges bohócok: amikor a két regös kiszáll az 1983-as rendszámú Trabantból, kitör a harsány nevetés a nézőtéren. Idétlenül ugrálva emlékeznek a magyar hagyományokra, idézik fel őseik emlékét, apró piros-fehér-zöld papírzászlócskákat lengetve, amíg Sarolt el nem zavarja őket.
Ez az előadás teljes mértékben történelmietlen. Istvánt tehetetlen, akarat nélküli, az anyja és Asztrik püspök között vergődő, szánalomra méltó alaknak állítja be. Tekintete az elejétől a végéig zavart, kétségbe esett, rossz rá nézni. (Természetesen rendezői utasítás volt! Feke Pál kitűnő Istvánokat alakított az elmúlt öt évben.) Még királlyá koronázásakor sem emeli fel a fejét. A darab persze arról szól, hogy István kétségek között vergődik, emészti magát a testvérháború miatt, de harcol, amikor az már elkerülhetetlen, ugyanakkor hajlik megbocsátásra és szeretetre. Tehát igazi uralkodó és bölcs, érző szívű ember. Alföldi Róbertet az egyáltalán nem zavarja, hogy István 41 évig uralkodott, ebből 38 évig koronázott király volt, létre hozott egy birodalmat, mely ötszáz évig Európa meghatározó hatalma volt, és amely visszaverte a német, török és más hódító törekvéseket. Úgy állítja be az ezer év előtti eseményeket, mintha a kegyetlen németek (SS egyenruhára emlékeztető, állítólag mai német katonai öltözetben feszítő tisztek és géppisztollyal a magyarokat halomra lövöldöző maszkos kommandósok) leigázták volna, és rabszíjra fűzték volna elődeinket.
Nem tudom, jó üzenet-e ez a mának, de egyszerűen nem igaz. Igaz, hogy Szent István Gizella révén német segítséget vett igénybe a lázadások leverésére, de később már ellenségnek tekintette a németeket. Amikor 1030-ban II. Konrád megtámadta Magyarországot, fényes győzelmet aratott felette, kiverte az országból a betolakodókat. Istvánnal ellentétben Koppány figuráját nem írta át a rendező. Koppány majdnem ugyanúgy szerethető, mint az elmúlt harminc évben, csak az a nagy különbség, hogy nincs mögötte senki. Torda és Laborc nevetséges alakok. Népe gyáva, tehetetlen, a vad papok és a kegyetlen németek elől menekülnek. Az egyetlen „harci” jelenetben kaszával és nyilakkal állnak, mint egy birkanyáj, a németek pedig géppisztollyal kaszabolják le őket.
A 2013. augusztusi előadások nem rombolhatják le az István, a király nimbuszát. Szörényi Levente és Bródy János által megírt és megálmodott rockopera a magyar nemzeti kultúra örök érvényű, megbecsült darabja. Hiszem, hogy a jövőben ismét lesznek nem csak külsőségekben jó, de az eredeti üzeneteket híven visszaadó előadások.
Budapest, 2013. szeptember 2.

                                                                      Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. szeptember 4-én

Módosítás: ( 2013. szeptember 09. hétfő, 05:40 )