Válasz egy legitimista tévedéseire

A Magyar Nemzet augusztus 9-i számában Techet Péter, jogi végzettséggel is rendelkező újságíró, a királyság visszaállítását, a Habsburg Ház újbóli uralkodását és a Monarchia új alapokon történő felélesztését tartaná üdvösnek a magyarság jövőjére nézve. A sok igazságot, de számtalan tévedést tartalmazó írásra az alábbiakban kísérelek meg adekvát választ adni.
Van egy „történelmi tételem”, melyet évtizedek óta hangoztatok, ami lehet nem teljesen igaz, túlzásokat tartalmaz, de biztosan sok igazság van benne. Így szól: Budavár visszavételétől az 1867-es kiegyezésig a Habsburgok több kárt okoztak a magyarságnak, mint azt megelőző 150 évben a törökök. Igaz, hogy a törökök kíméletlenül ölték a magyarokat, feldúlták az ország középső részét, elpusztították kulturális örökségünk számos emlékét, mérhetetlen károkat okoztak, de nem akarták a magyarokat törökké tenni, meghagyták nyelvüket és vallásukat, ha adót fizettek, hagyták élni őket. (Mármint azokat, akik túlélték a harcokat.) Mit tettek ezzel szemben Habsburg uralkodóink? Az „oszd meg és uralkodj” elv alapján szisztematikusan többnemzetiségűvé tették a már amúgy is sok bevándorlót befogadó szent istváni országot. Például az elnéptelenedett Bácskába és Bánságba, ahol a Kárpát-medence legjobb termőföldjei vannak, nem engedték be-, vagy visszatelepedni a magyarokat, hanem németeket hoztak nyugatról, és szerbeket hívtak délről. (Akik amúgy is jöttek évszázadok óta a török elől menekülve.)  Megágyaztak ezzel a trianoni tragédiának. Nem engedték a magyar nyelv hivatalos használatát, minden erővel akadályozták Magyarország iparosodását, mezőgazdasági termékeket előállító gyarmattá kívánták tenni hazánkat. Csupán néhány tétel a teljesség igénye nélkül. Mindebben élen járt az a Mária Terézia, akinek Techet Péter szobrot kíván állítani Magyarországon. Mária Terézia sok jót tett a birodalom javára, jó császárnője volt az osztrákoknak, méltán van szobra Bécsben. Nem szerette azonban a magyarokat, akik lovagias felhevülésükben életüket és vérüket ajánlották fel neki. Több tízezer német államkincstári költségen történő betelepítése mellett mintegy négyszázezer (!) románt telepített be Erdélybe a Kárpátokon túlról. Nevéhez fűződik a madéfalvi veszedelem is. Fia, II. József elutasította a magyar alkotmányt és a szent koronát. Nekik akarunk szobrot állítani? Vagy annak a Ferenc Józsefnek, akiről mindenki tudta, hogy gyűlöli a magyarokat? Aki vérbe fojtotta a szabadságharcunkat, Haynaut és Bachot ültette a nyakunkra? Miután rákényszerült a kiegyezésre, nem sok bajunk volt vele, ez igaz, de ezt csupán a birodalmi gondolatban gyökerező „uralkodói bölcsességnek” tudhatjuk be. Itt mindjárt az eszébe jut az embernek egy huszadik századi párhuzam, önkényesen, tőlem: Kádár többet ártott a magyarságnak, mint Rákosi. A „magyar nép bölcs vezérének” véres diktatúrája szolidaritásra és összefogásra késztette a magyarokat, ami az 1956-os forradalom és szabadságharcba torkollott. Kádár „puha” diktatúrája 1963 után viszont emberöltők alatt aljas praktikákkal a lakosság nagy részéből kiölte a magyarságtudatot, a nemzeti érzést.
Voltak persze magyar szempontból jó Habsburgok is, mint Rudolf trónörökös vagy Habsburg Ottó. Nagyon jól ismertem az utolsó magyar trónörököst, nagyra becsültem európai politikáját, szerettem és tiszteltem őt. Kivételesen nagy műveltségű, kitűnő ember volt. Magyarországi (titkos) politikai elképzeléseivel azonban nem értettem egyet. Tisztában volt azzal, hogy trónigényei nem lehetnek, de azt nem látta be, hogy Habsburg névvel senki nem lehet köztársasági elnöke a magyaroknak. Fiai sem számíthatnak közjogi méltóság rangjára, de megbecsült és hasznos polgárok lehetnek a Kárpát-medence országaiban. Techet Péterrel szemben egyáltalán nem tartom felháborítónak, hogy „Habsburg Ottónak … ma sincs se szobra , se utcája” Magyarországon. A 2011-ben elhunyt politikus valamilyen megemlékezést bizonyosan megérdemel majd hazánkban, lehet, hogy elegendő a történelemkönyvekben hangsúlyozni érdemeit.
A szóban forgó írás legelképesztőbb állítása, hogy nemzeti-romantikus történelemszemléletünk úgy tesz, „mintha az itt élő népek sikerei pusztán saját, egyedülálló eredményük, s nem a Habsburg-monarchia politikájának lennének köszönhetők.” Olcsó akadékoskodás lenne azt mondani, hogy 1526-ig saját erőnkből voltunk sikeresek, ezért csak a XIX. századnál kezdem: Széchenyi és Kossuth volt az a két géniusz, akik egymásnak ellent mondva, mégis egymást sorsszerűen kiegészítve megakadályozták, hogy a Habsburg impérium alatt a herderi jóslat beteljesedjen. Ők alapozták meg azt a valóban sok szempontból aranykornak nevezhető ötven évet 1867 és 1918 között, nem Ferenc József jósága. A trianoni tragédia után, elképesztő körülmények között talpra állt a csonka Magyarország Bethlen István miniszterelnöksége alatt. Senki sem segített. 1945-47-ben hasonló csoda történt. A magyarok életképesek Habsburgok nélkül is, sőt, úgy igazán.
Rákóczit és Kossuthot megtagadni, őket a kommunistákkal egy platformra helyezni, a kuruc hagyományok ápolása helyett a „sokkal igazabb és méltóbb legitimista hagyományra” hivatkozni, ez már olyan történelmi eltévelyedés, ami csak a szerző fiatalságával, egyoldalú múltismeretével magyarázható.
Vannak azonban jó, igaz és értékes gondolatok is Techet Péter írásában. A cseh Frantisek Palackyra hivatkozva írja, hogy XIX. századi megközelítésben „az évszázados Habsburg-uralom fennmaradása szolgálja az orosz és német birodalmi törekvések közé szorított Közép-Európa népeinek békéjét és biztonságát.” Ez igaz volt akkor, a XXI. században azonban már nem állja meg a helyét a következő gondolatmenet: „Európa és az emberiség érdekében azon kellene lennünk, hogy újra létre hozzuk a Habsburg-monarchiát, a közép-európai népek természetes, történelmileg legitimált és a baloldali nacionalizmusokat, kuruckodásokat meghaladó együttműködését.” Mit szólnának ehhez az olaszok és a lengyelek? (Meg az ukránok!?) Néha én is eljátszom a gondolattal, milyen jó lett volna, ha az osztrák és a magyar uralkodó elit okosabban politizál a XIX. század végén, beemelik a hatalomba a cseheket, horvátokat, majd később másokat is, és létrehoznak egy föderatív alapon működő Közép-Európai Egyesült Államokat. Akkor a XX. században ebből jött volna létre az Európai Unió!
A történelem azonban másként alakult. Ma a Baltikumtól az Adriáig terjedő térségben kell gondolkozni, ha közép-európai együttműködésről beszélünk. Ezt nem földrajzi, hanem történelmi, politikai, gazdasági és társadalmi szempontból kell megközelíteni. Elsősorban azokról a „volt kommunista” országokról van szó, melyek ma az Európai Unió tagjai. A hasonló sorsú, azonos érdekű államok összefogva meghatározó súlyt jelentenek az Unióban, összehangolt politizálással megnő érdekérvényesítési képességük. Ebben kell ma gondolkodni, nem a Monarchia feltámasztásában.
Budapest, 2013. augusztus 9.
                                                                              Csóti György
Megjelent a Magyar Nemzet 2013. augusztus 13-i számában