A XX. század során oly sok igazságtalanságot elszenvedett Magyarország és a többszörösen megalázott magyar nemzet könnyen sebezhető a XXI. században téves vagy szándékosan hamis történelmi állításokkal. Energiahordozókban és nyersanyagban rendkívül szegény országunk nyitott gazdasága bizonyos fokú kiszolgáltatottságot jelent, a trianoni békediktátumban elszakított nemzetrészek iránti alkotmányos felelősségvállalás pedig folyamatosan nehéz feladat elé állítja a mindenkori magyar külpolitikát. Különösen veszélyesek azok a valótlan állítások, melyek a közelmúltra, a rendszerváltozás óta eltelt időszakra vonatkoznak.

A Magyar Hírlap március 26-i számában Máté T. Gyula tollából számos tévedés látott napvilágot a magyar-orosz kapcsolatok elmúlt 17 évével kapcsolatban. („A barátság ára”, 11. oldal.) Már az első mondat sem állja meg a helyét, miszerint a rendszerváltozás után a magyar-orosz kapcsolatok „de facto lenullázódtak” volna. (Attól most tekintsünk el, hogy 1991. december 21-ig leginkább magyar-szovjet kapcsolatokról beszélhetünk.) Intenzív tárgyalások folytak a csapatkivonásokról, az ezzel kapcsolatos nullszaldós megállapodásról, az új államközi szerződésekről, a felhalmozott szovjet államadósság kiegyenlítéséről, stb. Teljes tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot az a megállapítás, mely szerint „Antall József nem tudott és valószínűleg igazából nem is akart Moszkvával a minimálisnál szorosabb kapcsolatot kialakítani.” Antall külpolitikai gondolkodásmódját jól szemléltette az a mondat, melyet 1989. októberében, az MDF II. országos gyűlésén, a több mint négy évtizedes szovjet-orosz megszállásra utalva, mondott: „Ha leveszik kezünkről a bilincset, baráti jobbot nyújtunk az orosz népnek.” Miután sikerült megszabadulni a KGST-től és a Varsói Szerződéstől (melyben Antallnak közismerten meghatározó szerepe volt), kivonultak a szovjet csapatok hazánkból, és az ezzel kapcsolatos pénzügyi vitákat kemény tárgyalások után nullszaldósan sikerült lezárni, valóban baráti jobbot nyújtottunk az orosz népnek. Az oroszországi demokratizálódási folyamat felszámolását célul kitűző moszkvai puccs idején, 1991. augusztus 19-én, a magyar kormány elsők között ítélte el a puccsistákat, és Antall első nap felhívta a reformerők élére álló Borisz Jelcint, akit támogatásáról biztosított. Ez a támogatás nem volt üres szó, az akkor már nagy nemzetközi tekintélynek örvendő magyar miniszterelnök komoly diplomáciai offenzívába kezdett a progresszív orosz erők támogatására. Ez alapozta meg a Jelcinnel létrejött különlegesen jó személyes kapcsolatot, ami nyílván hozzájárult ahhoz is, hogy az orosz elnök 1992. november 10-én a Magyar Országgyűlésben bocsánatot kért az 1956-os forradalom és szabadságharc szégyenteljes leveréséért. Antall Gorbacsovval és Jelcinnel is többször találkozott, de szoros kapcsolatban állt Ivan Aboimov nagykövettel is, aki 1990 és 1997 között képviselte hazáját Budapesten. 2003. december 13-án, Antall József halálának 10 éves évfordulójára rendezett emlékülésen többek között a következőket mondta: „Gyakran találkoztam vele, és teljes joggal mondhatom, hogy jól látta és értette Oroszország szerepét nemzetközi ügyekben, jól látta és értékelte az Oroszországgal való együttműködés jelentőségét Magyarország számára. … Nagyon figyelmesen követte a Szovjetunióban, majd Oroszországban meginduló demokratizálódási folyamatokat. Ő volt az első államférfi, aki az augusztusi puccs idején telefonált Jelcinnek, és szolidaritását fejezte ki.” Ide tartozik az a tény is, hogy Magyarország elsőként kötött államközi szerződést Oroszországgal, 1991. december 6-án. (Ugyanaznap reggel az utolsót a Gorbacsov vezette Szovjetunióval, és este szintén az elsőt Ukrajnával, ami diplomáciai bravúrnak számít.)
„A posztszovjet piacok deklarált avagy kikényszerített elhagyása mai szemmel aligha nevezhető hasznos döntésnek.” – írja Máté T. Gyula. Nos ilyen döntés nem volt. A gazdasági kapcsolatok összeomlását a Szovjetunió fizetésképtelensége váltotta ki. A felhalmozódott szovjet adósság 1,8 milliárd transzferábilis rubel, vagyis közel ugyanannyi dollár volt. A kereskedelmi forgalom azonban már 1992-ben emelkedni kezdett. Így emlékezett erre Aboimov nagykövet 2003-ban: „A kilencvenes évek első felében Magyarország lett az egyetlen a volt KGST tagjai közül, amelynek az Oroszországgal való áruforgalma elérte a majdnem 3 milliárd dollárt.”  

Nem világos, mit kell érteni azon, hogy „A polgári kormánynak sem informális, sem más nem hivatalos kapcsolatai nem voltak Oroszországgal.” Ami a hivatalos kapcsolatokat illeti, igaz nem volt államfői és miniszterelnöki találkozó, bár a magyar fél ezt négy éven át szorgalmazta, de a külügyminiszterek, Martonyi János és Igor Ivanov rendszeresen találkoztak, köztük három alkalommal hivatalosan. A szakminiszteri találkozók széleskörű kapcsolatokra utalnak: tárgyaltak egymással a mezőgazdasági, a gazdasági, a belügyi, a kulturális, a közlekedési tárcák irányítói, és 2001. februárjában Moszkvában sor került a kétoldalú kormányközi gazdasági-kereskedelmi vegyes bizottság VI. ülésére. A külkereskedelmi forgalom nagyságát tekintve a polgári kormány idején Oroszország – az 1998-as orosz pénzügyi válság ellenére is – az ötödik legnagyobb kereskedelmi partnerünk volt. Ami az elmaradt legmagasabb szintű találkozókat illeti, abban igaza van Máté T. Gyulának, hogy ebben döntő szerepet játszhatott a „szocialista ellenszél: az MSZP és üzleti holdudvara folyamatosan sulykolta-sulykolja Moszkvában, hogy csak velük lehet megállapodni, Orbán oroszellenes.”

Mindezeken túlmenően tanulságos összehasonlítani, hogy a rendszerváltozás utáni első három kormány ideje alatt hány magas szintű kétoldalú hivatalos találkozóra került sor: Antall kormány 5, Horn kormány 5 és Orbán kormány 4. Az első két kormány esetében  megjegyzendő, hogy amíg Antall József és Horn Gyula egyaránt járt hivatalosan Moszkvában, addig orosz részről csak az Antall-Boross kormány idejében jött Budapestre állam- és kormányfő (1992. novemberében Borisz Jelcin elnök és 1994. márciusában Viktor Csernomirgyin miniszterelnök).

Mindebből arra a következtetésre jutunk, hogy történelmi visszatekintések esetében érdemes elővenni néhány szakirányú könyvet, vagy böngészni egy kicsit a világhálón. Jelen témakörhöz példaként hozhatom fel a Mundus kiadó gondozásában 2006-ban megjelent „A politikus Antall József” című könyvet, vagy a Külügyminisztérium honlapján az „Oroszországi Föderáció” fejezetet. Sajnos az olyan írások, mint a szóban forgó, azt a látszatot keltik, mintha Magyarországon a jobboldali kormányok oroszellenesek lennének. Ez persze messze nem igaz. Igaz ugyanakkor az, hogy mind az Antall, mind az Orbán kormány a külkapcsolatok építése és ápolása során mindig szem előtt tartotta a nemzeti érdekeket, ennek rendelte alá a külpolitikát. Ezért előfordulhattak átmenetileg visszafogottabb időszakok is a magyar-orosz kapcsolatokban. A potenciálisan még mindig nagyhatalomnak tekinthető Oroszország Magyarország számára azonban mindenkor fontos partner nem csak legnagyobb energiaszállítóként, hanem a közeli szomszédság okán is. Ezt nagyon jól tudták a magyar külpolitika irányítói 1990 és 1994, valamint 1998 és 2002 között is.

A média nagy véleményformáló. Ha sok, a fentihez hasonló téves információ lát napvilágot a hazai sajtóban, az nem marad figyelmen kívül. Egy budapesti kormányváltásnál, ha ismét jobboldali vezetése lesz az országnak, Moszkva összevonhatja a szemöldökét. A tévedésnek akkor nagy ára lehet. A Kreml urai például rátehetik a kezüket a gázcsapra.

 

Csóti György

(Megjelent a Magyar Hírlapban)       




Módosítás: ( 2013. május 28. kedd, 07:12 )