Mit jelent a magyarság?    Mit jelent ma magyarnak lenni?

Sokan feltették már ezt a kérdést az elmúlt században, különösen a harmincas-negyvenes években. A Magyar Szemle Társaság 1939-ben önálló kötetet is szentelt ennek a témának. Több hitelt érdemlő, a lényeget pontosan tükröző válasz született. Mégis érdemes időnként újra foglalkozni ezzel a gondolattal, mert újabb korokban, a belső és külső viszonyok változása következtében a válasz, a definíció egyes részletkérdésekben módosulhat, eltérhet. Az elmúlt hatvan évben nemzetpolitikai szempontból két lényeges változás történt. Rákosi rémuralma és Kádár nemzetpusztító gulyáskommunizmusa következtében (különösen ez utóbbi ludas ebben) a trianoni határokon belül élő magyarság jelentős részében nincs, vagy csak nagyon alacsony szintű a nemzettudat. A másik új körülmény az a tény, hogy egyetlen számottevő nemzetközi erő részéről sincs fogadókészség a határainkon kívül rekedt nemzetrészek sorskérdéseinek megoldására.

Mi tehát a magyar, mit jelent a magyarság az új körülmények között, a XXI. század elején? Kétféle választ adhatunk, attól függően, hogy történelmi távlatokban vagy egy adott korban, vagyis például mai körülmények között vizsgáljuk a kérdést.

Időtől függetlenül igaz az a megállapítás, hogy a magyarság szellemiséget, kultúrát és történelmet jelent egyidejűleg és egymástól elválaszthatatlanul. Mit jelent esetünkben a szellemiség? Hasonló vagy azonos gondolkodásmódot, viszonyulást egymáshoz a magyar társadalmon belül, valamint más népekhez, nemzetekhez, kreativitást, szabadság-szeretetet, sajátos életfelfogást, viszonyulást épített környezetünkhöz és a természethez. Ami a belső viszonyainkat illeti nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, mint más fejlett kultúrnemzet. A széthúzás, a pártütés az angol vagy a francia történelemben ugyan olyan gyakori volt mint a magyarban. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy kritikus vagy drámai helyzetekben hihetetlen elszántsággal tudott összefogni a nemzet. Erre legutóbb 1956 felejthetetlen 13 napja adott példát. Amiben azonban különösen kiemelkedünk Európa nemzetei közül, az a befogadó készség és a tolerancia más népek iránt. Ezen a tényen nem változtat sem a volt Kisantant néhány vezető politikusának az elmúlt mintegy száz esztendőben kifejtett, hazugságokon vagy a tények eltúlzásán alapuló propagandája, sem pedig a nemzetáruló Rákosi-Kádár korszak elhallgató, vagy szervilisen a történelmi ellenségeink felé bólogató magatartása sem. Államalapító királyunktól, Szent Istvántól kezdve a kunok, jászok és besenyők betelepítésén keresztül a XIX. század második felében befogadott nagy számú zsidóságig számos példát hozhatunk fel a magyar szellem e pozitív vonásáról. (A második világháború előtt és alatt, a német megszállásig, Magyarországon volt a legbiztonságosabb a zsidóság élete, a német nyomás ellenére sok ezer zsidó, francia, lengyel és más menekült befogadására is sor került. Történelmi tény, hogy ha volt és van is antiszemitizmus Magyarországon, az nagyságrendekkel kisebb, mint sok más európai országban.)

Szabadság és nemzeti függetlenség iránti elkötelezettségünkben csak a lengyelek hasonlíthatók össze velünk Közép-Európában. („Magyar lengyel két jó barát a vívásban és az ivásban.”) Bőven lehetne még sorolni a magyar szellemiség alkotó elemeit, melyet a befogadott népek, népcsoportok magukévá tettek, sőt néhánnyal gazdagítottak is. Egyet szeretnék még kiemelni; a magyar kreativitást. Nobel díjasainktól kezdve, a magyar találmányok, világszabadalmak során át a külföldre került honfitársaink sikeres szakmai pályáján keresztül számos bizonyíték van erre. Találékonyságunkra, helyzetfelismerő képességünkre jellemző egy külföldi, talán német, tréfás fordulat: „Ha egy forgóajtón a magyar lép be utoljára, akkor is biztos, hogy ő fog elsőként kilépni”. Kreativitásunk nagy előny ma, amikor a tudásalapú társadalom fejlődik Európában. Élnünk kell ezzel az adottságunkkal, az oktatásban és a gazdaságpolitikában erre kell helyezni a hangsúlyt.

Amikor második pillérként a kultúrát említem, akkor önkényesen a nyelvet is ide sorolom, bár fogalmilag különböző dolgokról van szó, összekapcsolásuk mégis kézenfekvő. A magyar kultúra gazdag tárházát e helyen lehetetlen felsorolni, de értelme sem lenne. Magyarságunk e jellegzetes ismertetőjegye meglehetősen konkrét és viszonylag jól ismert a világban. A népművészettől kezdve a zenén keresztül az irodalomig büszkék lehetünk sajátos és gazdag kultúránkra. Sajnálatos ugyanakkor, hogy az egyik legnagyobb adottságunkat, nyelvünk hihetetlen gazdagságát kifejező készségben, hangulatok, árnyalatok érzékeltetésében, amely legszebben költészetünkben testesül meg, igazi szépségében nem lehet közkinccsé tenni. Ilyen szempontból lefordíthatatlanok a magyar költészet gyöngyszemei. A művelt magyar ember szókincse többszöröse európai társainál, a költőkről, írókról nem is beszélve.

A harmadik összekötő kapocs magyar és magyar között az idők végtelenségéig a közös történelem. Ez természetesen nem Árpádék honfoglalásával kezdődött, nem is az Ural környéki sztyeppéken, hanem a ködbe vesző távoli múltban, melyről talán soha nem is lesz pontos ismeretünk. Múltunkat azonban már génjeinkben hordozzuk. Hagyományaink, szokásaink, monda- és mesevilágunk mind a közösen megélt történelmet őrzi. Természetesen az írott, jól ismert történelem erősebb érzelmi hatást gyakorol ránk. Ezért is fontos ma leszögezni, hogy bár jelenkori históriánkat a Kárpát medence nyolc országában írjuk, mégis egy és oszthatatlan a magyar történelem, ugyanúgy, mint a három részre szakadt ország esetében is, egy magyar múltról beszélünk. A közös történelem hősi korszakai vagy az együtt elszenvedett sérelmek emléke hihetetlen összetartó erőt jelentenek. Ezért kiemelkedően fontos a történelem tárgyilagos és részletes ismerete, oktatása.

Ha a „mi a magyar, mit jelent a magyarság” kérdésre egy adott korban, egy történelmi időpillanatban keresünk választ, akkor azt kell mondanunk: közös értékrendet, kultúrát és érdekközösséget jelent. A kultúra és az általam ide sorolt nyelv szerepe a közösség-alakításban az idő egy adott metszetében ugyan az, mint bármikor a történetírás során. A szellemiséghez szorosan kapcsolódó, részben annak részét képező értékrend azonban a különböző korokban az eltérő körülmények hatására változhat. Amikor a történelmet „írjuk”, akkor a nemzet szerencsés esetben egy, rossz esetben több érdekközösséget alkot. Mi most abból indulunk ki, hogy egy érdekközösség alakítja sorsunkat, mert a nemzetpusztító és országvesztő belviszályok vagy polgárháborúk elkerülendők, ha nem akarjuk, hogy a herderi jóslat beteljesüljön. Tehát a magyarság definíciója egy adott történelmi pillanatban az általános, örök érvényű meghatározás aktualizálása, konkretizálása.  

Vizsgáljuk meg ezek után, mit jelent ma számunkra a közös értékrend és az érdekközösség. A magyarság mintegy ezer esztendeje a kereszténységhez, azon belül is a nyugati kereszténységhez tartozik. A görög-római „romokon” felépült zsidó-keresztény kultúrát és értékrendet ma európai kultúrának és értékrendnek nevezik. A mi értékrendünk is a közös európai alapokra épül, sőt alaptételei nagyjából megegyeznek az Európai Unióba tömörült nemzetekével. (Hozzátéve, hogy néhányan még bebocsátásra várnak, mint például a horvátok.) Emberi kapcsolataink, viszonyunk egymáshoz és társadalmi környezetünkhöz, valamint a természethez mind a zsidó-keresztény erkölcsön alapulnak, Mózes kőtáblába vésett tíz parancsolatától kezdve Jézus tanításáig. Életünkben meghatározó szerepet játszik a vallás, a haza, a család és az emberi szolidaritás.

A magyarság egy adott történelmi pillanatban: érdekközösség. Egy nemzetet politikailag a közös érdekek kovácsolják össze. A világtörténelem sodrásában a közös érdekek jelentik a megtartó erőt. Mi a magyarság közös érdeke a XXI. század elején, az egyesülő Európa korában? A válasz egy mondatban összefoglalható: a teljes magyar nemzet szellemi és anyagi felemelkedése, kulturális örökségünk megőrzése és továbbfejlesztése, nemzeti önrendelkezésünk és szabadságunk biztosítása. Ez egy általános megfogalmazás, amely szerencsés nemzetek esetében önmagában megállja a helyét. Mi azonban nem tartozunk a szerencsések közé, mert 1920-ban felelőtlen és rövidlátó politikai erők a Kárpát-medence nyolc országában szórtak szét bennünket. Ezért a magyarság közös érdekei csak úgy valósulhatnak meg, ha felszámoljuk a XX. század igazságtalanságát, és újra egyesítjük a teljes magyar nemzetet. Ezt ma úgy fogalmazzuk meg, hogy megvalósítjuk a magyar nemzet határmódosítás nélküli újra egyesítését. Ez ma a közös érdek, ez az összetartó erő.

A teljes magyar nemzet boldogulása érdekében ma ennek kell alávetni minden mást. Az antalli külpolitika hármas célrendszeréből az euroatlanti integrációban való részvételünk lényegében megvalósult. Szomszédságpolitikánkban mindig tekintettel voltunk mások érdekeire, fordítva ugyanez nem minden esetben mondható el. A mára kialakult helyzetben az elszakított nemzetrészek önrendelkezését csak az autonómia valamelyik formája, személyes szabadságát pedig a kettős állampolgárság biztosíthatja. Ezeket az intézményeket haladéktalanul létre kell hozni ahhoz, hogy a végső megoldás eléréséig, a határok lebontásáig, maradjon még magyar a szomszédos országokban.

Ma szociológiailag csak az tekinthető magyarnak, aki ebbe az érdekközösségbe tartozik. Aki ezt az érdekközösséget nem vállalja, az csupán magyar származásúnak tekinthető. A magyarság vállalás kérdése. Vállalni azonban csak a teljes közösséget lehet. A teljes közösséget – rohamos fogyásunk miatt ma már talán csak szimbolikusan – 15 millió magyarnak szoktunk nevezni. E közösségből a szerencsésebb 10 millió tagjai december 5-én csak igennel szavazhatnak a kettős állampolgárságról. Ez a népszavazás ugyanis a szolidaritásról szól, ezért erkölcsi kérdés. Minden más érvelés hamis. Vitatkozni csak az IGEN kimondása után lehet a megvalósítás módjáról.

Budapest, 2004. november

 

Csóti György
                                                                             
(Megjelent a Magyar Nemzetben 2004.december 3-án)
     

Módosítás: ( 2012. április 20. péntek, 09:21 )